Nem mersz kiállni magad mellett a szüleiddel szemben?

Nem vagy egyedül ezzel az érzéssel.

Ebben az esettanulmányban leírom, hogyan tudod mégis megtenni.

Pár héttel ezelőtt találkoztam az egyik ismerősömmel, aki látszólag nagyon el volt keseredve, szomorúan, kisírt szemmel ballagott hazafelé.

Kérdésemre, hogy mi történt, először csak annyit mondott, hogy nem a legjobb a kapcsolata az apukájával.

Tudja, mivel foglalkozom, így amikor már egy kicsit megnyugodott, elmesélte, hogy az apukája már gyermekkora óta folyamatosan bántó megjegyzéseket tesz rá, elég durva stílusban.

Bár nagyon rosszul esik neki, hogy így beszél vele az apja, mégis teljesen megnémul, lefagy, csak hallgat, amikor az apja szidja, becsmérli szinte apró dolgok miatt is.

Csak az jár ilyenkor a fejében, amit olyan sokszor hallott gyerekként:” A szülőnek mindig igaza van. A szülőt tisztelni kell, ő sokkal jobban tudja, mi jó a gyerekének.”

Mindig megfogadja, hogy legközelebb összeszedi minden bátorságát és elmondja neki, mit érez. Bátran tudtára adja, hogy felnőttként, gyermekes anyukaként már teljesen elege van apja önbizalmát, önbecsülését romboló mondataiból.

Egyetértettem az ismerősömmel, valóban, arra van szüksége, hogy nyugodt hangnemben elmondja, milyen fájdalmat, szomorúságot érez, amikor az apja ellentmondást nem tűrő, kioktató, lealacsonyító módon beszél hozzá.

Helyeselt az ismerősöm, tényleg ezt kellene tennie.

Miért nem tudja megtenni mégsem?

Ennek egyik oka az lehet, hogy amikor megalázás, verbális támadás éri, nem érett felnőttként, hanem belső gyermeke emlékei, korlátozott eszközei alapján reagál.

Azt teszi, amit védtelen gyermekként tett.

Nem mer egy szót sem szólni, megnémul, nem tesz semmit, várja, hogy vége legyen a szidalmazásnak. Fél apja további haragjától, váratlan, esetleg még durvább reakciójától.

Hiszen gyermekként, mindent elhitt, amit szüleitől hallott

Elhitte, hogy a szülőnek mindig igaza van, nem szabad ezt megkérdőjeleznie.

Arra tanították, hogy a szüleit tisztelnie kell, hálátlanság, tiszteletlenség, ha ő mást gondol és tesz, mint amit a szülei elvárnak tőle.

Nem is kételkedett bennük, mindent elfogadott tőlük, hiszen a szülei voltak számára a hibátlan, tévedhetetlen, neki mindenben jót akaró személyek.

Azóta azonban sok minden megváltozott.

Felnőtt, végzettséget szerzett, férjhez ment, családot alapított, vannak barátai, barátnői, nincs egyedül.

Mi hiányzik akkor mégis ahhoz, hogy bátor felnőttként a sarkára tudjon állni az apjával szemben?

*Először is tudatosítania kell magában, hogy felnőttként sokkal több eszközzel, jogosultsággal rendelkezik ahhoz, hogy megfelelően kezelje apjával a fent leírt helyzeteket.

*Szabad nemet mondania a szüleinek is, ez nem a tiszteletlenség és a hálátlanság jele.

*Dönthet úgyis, hogy igyekszik függetleníteni magát szülei véleményétől. Mondhatja magának, hogy „oké, ez az ő véleményük, az enyém más, oka van annak, hogy ők így gondolkodnak.” Hiszen nekik is joguk van az érzéseikhez és a gondolataikhoz.

*Választhatja a simulékonyságot is a védekezés helyett. „Tudom, apa, hogy te erről mást gondolsz, lehet, hogy neked van igazad. Én másként döntöttem, idővel majd kiderül, jó döntést hoztam-e.”

*Megkeresheti apjában a jó tulajdonságokat és mindazt, amit jól csinál. Meg is dicsérheti őt ezekért, „bókolhat” is neki. Hiszen mindenkinek jólesik a dicséret.

*Segítségül hívhatja a fantáziáját is. Elképzelheti, hogy amikor apjával beszél, akkor egy védőpáncél veszi körül, amiről minden bántó szó lepattan.

*”Pozitívvá alakító üzemmódba” is kapcsolhat- minden apjától hallott kritikát azonnal úgy alakíthat át, ahogy azt hallani szeretné. „Milyen idétlen rajtad ez a ruha, ennyi idősen ilyet felvenni!” Átalakítva: „Milyen újszerű, és fiatalos rajtad ez a ruha.”

*Nem köteles minden témáról apjával beszélgetni. Tudtára adhatja, ha valamiről nem szeretne beszélni. Nyugodtan témát is válthat.

*Korlátozhatja is az apjával töltött idő hosszát és a találkozások, telefonbeszélgetések gyakoriságát olyan mértékűre, ami még jó érzéssel tölti el.

*Megkérheti apját arra is, hogy a későbbiekben igyekezzen más hangnemben, nem bántó módon megfogalmazni a gondolatait.

*Felhívhatja apja figyelmét arra is, hogy ha a következő alkalommal is így viselkedik vele szemben, akkor vagy leteszi a telefont, vagy hazamegy, minden további bejelentés nélkül. Nagyon fontos, hogy ezt nem elég kimondani, de be is kell tartani, egyébként nincs semmi értelme.

Miért lesz ez jó neki?

Ezentúl nem fog sírva hazamenni a szüleitől, nem rágódik azon, miért kell eltűrnie a folyamatos megaláztatást.

Büszkeséggel tölti el az az érzés is, hogy ki mert állni maga mellett, megtette, amit megtehetett, a többi már az apján múlik.

Az, hogy a saját bőrén érezte apja viselkedésnek negatív hatását, arra ösztönözheti, hogy úgy viselkedjen gyermekével szemben, ahogy ő szerette volna, hogy vele bánjon az apukája.

Ha felismeri és nem adja tovább apja negatív mintáit, akkor nem csak ő tudja jobban szeretni a gyermekét, hanem gyermeke is leendő gyermekét.

Te is hasonló helyzetben vagy? Magadra ismertél? Esetleg anyukádhoz kapcsolódnak ezek az érzések?

Akkor tedd meg az első lépéseket, hogy a benned lévő belső gyermek is megnyugodjon, és büszke legyen önálló, okos és bátor felnőtt önmagára!

Ez nagyon szép feladat!

Hajrá!