„Mire tanítanak az eltávozottak?
Elsősorban megtanítják, hogy mi az igazi fájdalom, aztán hogy a legnagyobb szenvedés is túlélhető, mi több, növekedhetünk is általa.
Majd amikor már a gyász fájdalma csendesedik, megtanítják, hogy nincs valódi halál, megsemmisülés, mert itt vannak velünk eltávozott szeretteink örökre.
Itt vannak alkotásaikban, a kertben, nagyapánk által ültetett diófában, amelynek árnyékában reggelizünk nyárról nyárra.
Itt vannak tanításaikban, amikor a rántást kavarjuk, és anyánk hangját hallva – kislányom, a paprikát meg ne égesd – lehúzzuk a tűzről.
Itt vannak gondoskodásukban, amikor szaladunk a kisfiunk után a jeges szélben egy sállal, és a magunk gyermeki nyakán érezzük a bolyhos meleget, melyet nagyanyánk borított köré a kézzel kötött sáljával.
Itt vannak a lemondásban, mikor megvesszük serdülő lányunknak a vágyott ruhát, kisbiciklinkre emlékezve, melyet apánk túlóráiból vett nekünk.
Itt vannak jó szokásaikban, amint kezemben tartom a könyvet, amit olvasok, és nagyapám meleg kezét érzem, amint elvezetett a könyvtárba, és őt látom, amint orrára csúszott szemüveggel olvas a kedvenc fotelében.
Itt vannak érintéseinkben, mikor simítjuk párunk haját, és felrémlik egy hajdan volt kislány rakoncátlan haja, amelyet reggelente anyánk próbált megzabolázni.
Itt vannak vigaszaikban, mikor gyerekünk lehorzsolt térdére tapaszt teszünk, mikor a lógó orrú kamaszt megöleljük, mikor csak csendben hallgatunk egy búslakodó baráttal, érezve azt, hogy valaha ez nekünk is segített.
Itt vannak a dalra fakadásunkban, a viccelődéseinkben, a morgásainkban, a zsörtölődéseinkben – minden megnyilvánulásunkban.
Itt vannak az ünnepeinkben, a karácsonyfa fényeiben, a húsvéti sonka sós ízében. Itt vannak a komor téli hajnalokban, vidám nappalokban, nyári naplementében. Itt vannak az otthonunkban, és itt vannak a nagyvilágban. És itt vannak szívünkben, és itt a gyermekeinkében is, akik pedig sosem látták őket.
Mint ahogyan mi is mindenütt ott leszünk örökre, amíg a világ világ.” Singer Magdolna