Mi van, ha az, hogy összevesztek, néha nem rossz jel?

Provokatívan hangzik, de néha egy kiadós veszekedés többet árul el egy kapcsolatról, mint hónapok békés egymás mellett élése.

Nem azért, mert jó dolog bántani egymást.

Nem azért, mert a kiabálás, a sértegetés vagy a megalázás rendben lenne.

Hanem azért, mert a konfliktusnak van egy különös tulajdonsága:

felszínre hozza azt, amit békeidőben nagyon ügyesen el tudunk rejteni egymás elől – és sokszor még saját magunk elől is.

„Mi soha nem veszekszünk”

Sokáig ez szinte a jó párkapcsolat bizonyítékának számított. „Mi nem veszekszünk.”

De biztos, hogy ez mindig jó hír?

Lehet, hogy két ember valóban olyan jól tud kapcsolódni, hogy kevés konfliktusuk van.

 

De az is lehet, hogy az egyik fél már régóta

• nem mondja ki, ami fáj.
• nem mondja el, hogy hiányzik neki valami.
• nem szól, amikor megbántják.
• nem kér.
• nem tiltakozik.
• nem áll bele a kényelmetlen beszélgetésekbe.

Fél attól, mi történne, ha megtenné. Vagy egyszerűen már feladta.

Kívülről béke van. Belül pedig lassan nő a távolság.

A konfliktus hiánya tehát önmagában még nem bizonyítja egy kapcsolat minőségét.

Néha csak azt bizonyítja, hogy bizonyos dolgokról már nem beszélünk.

A konfliktus azonban azt is megmutatja, hol tartunk valójában.

Képzelj el egy párt, akik évek óta együtt élnek.

Működtetik a családot. Dolgoznak. Gyereket nevelnek. Bevásárolnak. Nyaralást szerveznek. Megbeszélik, ki viszi az autót szervizbe és ki megy a gyerekért.

Kívülről minden rendben.

Aztán történik valami egészen jelentéktelen. Az egyikük későn ér haza. A másik odaveti: „Persze. Megint fontosabb volt minden más.”

**És kitör a veszekedés. **Tényleg a húsz perc késésről veszekednek? Valószínűleg nem. Lehet, hogy hónapok vagy évek óta ott van valami a háttérben:

**„Nem érzem, hogy fontos vagyok neked.” **És a konfliktus egyszer csak láthatóvá tette.

Ezért érdekel engem egy párkapcsolati konfliktusban sokkal kevésbé az, hogy min vesztek össze, mint az, hogy mi történt valójában kettőtök között.

A kettő ugyanis nagyon gyakran nem ugyanaz.

Egy veszekedésben lehullanak a szerepeink.

Amikor minden rendben van, viszonylag könnyű kedvesnek, türelmesnek és megértőnek lenni.

**A konfliktus viszont nyomást helyez ránk, **nyomás alatt pedig előjönnek az automatikus működéseink.

• Az egyik támad.
• A másik visszahúzódik.
• Az egyik egyre hangosabban próbálja elérni a másikat.
• A másik egyre jobban bezár.
• Valaki azonnal meg akarja oldani a problémát.
• A másiknak előbb arra lenne szüksége, hogy megértsék.
• Van, aki mindenáron békét akar.
• Van, aki addig nem tud megnyugodni, amíg mindent ki nem mondott.

Ilyenkor sokszor nem egyszerűen két felnőtt veszekszik egymással.

Megjelennek a régi tapasztalataink is.

• A félelem attól, hogy elhagynak.
• Az érzés, hogy nem vagyok elég fontos.
• Nem hallanak meg.
• Megint nekem kell alkalmazkodnom.
• Nem számíthatok senkire.

A konfliktus ezért egyfajta nagyító. Felnagyítja azt, ami egyébként is jelen van bennünk és közöttünk.

És itt derül ki igazán, milyen szinten van a kapcsolat

Számomra nem az a legfontosabb kérdés, hogy egy pár veszekszik-e, hanem az, hogy mit tud kezdeni azzal, amikor konfliktusba kerül.

• Képesek-e úgy dühösnek lenni, hogy közben nem alázzák meg egymást?
• Képesek-e később visszatérni a beszélgetéshez?
• Tud-e valamelyikük olyat mondani: „Ebben igazad van.” Vagy: „Most már értem, miért fájt ez neked.”
• Esetleg: „Sajnálom. Ezt tényleg rosszul csináltam.”
• Tudnak-e kíváncsiak maradni egymásra akkor is, amikor nem értenek egyet?

És talán az egyik legfontosabb: fontosabb-e számukra a kapcsolat, mint az, hogy valamelyikük megnyerje a vitát?

Két ember lehet nagyon különböző, gondolkodhatnak másképp mindenről.

A valódi kérdés nem mindig az, hogy vannak-e különbségeik, hanem az:

van-e közöttük olyan kapcsolat, amely elbírja ezeket a különbségeket?

A jó konfliktus nem azt jelenti, hogy szépen veszekszünk.

Fontos különbséget tenni. Nem szeretném romantizálni a veszekedést.

A sértegetés, fenyegetés, megalázás, félelemkeltés vagy bármilyen erőszak nem „hasznos konfliktus”.

A konfliktus értéke abban van, hogy információt ad, megmutat valamit.

Például azt, hogy:

•  „Ezt már régóta nem mondtam ki.” „Itt érzem magam egyedül.”
  • „Ebben nem érzem, hogy számíthatok rád.”
  • „Erre sokkal nagyobb szükségem van, mint gondoltam.”
  • „Ebben teljesen mást akarunk.”

És néha egy konfliktus után jön el először az a pillanat, amikor két ember végre magáról a kapcsolatról beszél.

Mi van, ha kiderül, hogy tényleg nem ugyanott tartunk?

Ez az egyik legfélelmetesebb lehetőség, talán ezért is kerülünk bizonyos konfliktusokat.

• Mi történik, ha kimondom, mire vágyom – és ő nem ugyanarra vágyik?
• Mi történik, ha kiderül, hogy én változtatni szeretnék, ő pedig nem?
• Mi történik, ha én már régóta szenvedek valamiben, amit ő nem is érzékel problémának?

Igen. Egy őszinte konfliktus néha fájdalmas dolgokat mutat meg. De attól, hogy valamit nem nézünk meg, még létezik.

**A kimondatlan különbség nem kisebb különbség.

Csak láthatatlan, amíg láthatatlan, addig dolgozni sem igazán tudunk vele.

Talán nem kevesebb konfliktusra van szükségünk, hanem jobb konfliktusokra.

Olyanokra, amelyek után valamivel többet tudunk egymásról, olyanokra, amelyekben nem az a cél, hogy legyőzzük a másikat.

A cél az, hogy megértsük:

• mi történt most közöttünk?
• miért érintett ez engem ennyire?
• miért reagáltál te így?
• mi  az, amit egyikünk mond, és mit hall meg belőle a másik?
• mire lenne szükségünk?
• mit tudunk ezzel kezdeni együtt?

A  konfliktus önmagában nem feltétlenül távolít el.

Az távolít el, ha újra és újra ugyanabba a konfliktusba zuhanunk úgy, hogy közben semmit nem értünk meg belőle.

Legközelebb, amikor összevesztek, ne csak azt próbáljátok eldönteni, kinek volt igaza.

Amikor már lecsillapodtatok, tegyetek fel egymásnak három másik kérdést:

• „Mi fájt neked ebben igazán?”
• „Mit szerettél volna tőlem abban a pillanatban?”
• „Mit mutatott meg ez a vita rólunk?”

Lehet, hogy a válasz egészen máshová vezet, mint maga a veszekedés.

És lehet, hogy egyszer csak kiderül: a konfliktus nem azért került felszínre, hogy szétválasszon benneteket,

hanem azért, mert van valami kettőtök között, amivel végre foglalkozni kell.

Amikor ketten már csak ugyanazokat a köröket futjátok

Vannak azonban olyan konfliktusok, amelyekből párként nagyon nehéz egyedül kilépni.

Mindketten pontosan tudjátok, hogyan kezdődik. Azt is, hogyan folytatódik.

És szinte azt is, melyikőtök melyik mondatánál fog véget érni.

Csak azt nem tudjátok, hogyan lehetne egyszer másképp.

Az Iránytű Párkapcsolati Mentorprogramban éppen az ilyen visszatérő helyzetek mögé nézünk.

Nem azt keressük, melyikőtök a hibás, hanem azt,

• mit jeleznek a konfliktusaitok,
• hol tartotok most ketten,
• mire lenne szükségetek egymástól,
• és hogyan lehet a veszekedésekből lassan valódi párbeszéd.

Nem az a baj, hogy felszínre került a konfliktus,hanem az, hogy még nem értettük meg, mit akar megmutatni nekünk.**